Hampi #4 – Bringával a 600 lépcsős templomhoz

“A gyengék nem tudnak megbocsátani. A megbocsátás az erősek tulajdonsága.” –
Mohandász Karamcsand Gandhi

Majmok és egy méhkaptár a fákon

Hampiba azon nyomban visszatértünk, ahogy megvettük a tatkal jegyeinket következő napra Hospetban. Ezen a napon már kissé kevesebb lendületünk volt, mert kicsit elfáradtunk az előző, hosszú naptól és a sok utazástól. Ezért aztán nem is béreltünk most bringát, hanem egyenest elindultunk a folyópartra. A főutcán kezdődött az élet. Kétoldalt a házak előtt állatok, gyerekek voltak, és minden háznál történt valami. A házak előtt a földre nagy mandalák voltak felfestve. Mint azt előző nap Krishnától megtudtuk, ezek a rajzok köszöntést jelentenek, azt jelentik, légy köszöntve itt. Némelyik több méter átmérőjű is volt.

Ugyanahhoz az étteremhez mentünk vissza, ahol előző nap a teheneket láttuk legelni a gólyatöcsökkel. Ezúttal sikerült lencsevégre kapnunk, ahogy a madár a tehén hátán állva időzik. De más is történt ezen a délelőttön. Kezdtem aggódni a fákon tanyázó majmok miatt, mert elég élénken mozogtak, szinte minden percben lehetett hallani, illetve látni ahogy az ágakon ugrándoztak. A vendéglős aztán megnyugtatott, hogy nem kell féltenem a netbookom, nem tárgyakat elcsenni jöttek, hanem csak egyszerűen vonulnak. Minden reggel levonulnak a folyóparthoz, és minden este ugyanezt az utat megteszik visszafelé. Magyarán a majmok vonulási útvonala alatt ültünk. :) És ez még mindig nem minden. Amikor kérdeztük, hogy merre van a mosdó, a vendéglő épülete mögé mutattak. Természetesen nem volt ott semmi, csak egy kis ösvény a part menti erdősáv és a banánültetvény között. Itt lehetett hátrasétálni, hogy kellően nyugalmas helyet találjunk a dolgunkhoz. Amikor hátramentem, akkor is ugráltak a fákon a majmok, és ahogy elnéztem őket, észrevettem valami furcsát az egyik ág alján. Szabad szemmel nem láttam elég jól, ezért nem akartam elhinni, hogy azt látom, amit gondolom, hogy látok, ezért visszaszaladtam a fényképezőgépért, megtámasztottam egy kövön, és zoomoltam. A képen már jól látszik, valóban egy méhkaptár található az ágon. A szabadban, csak úgy lóg, semmi odu, vagy üreg… Végülis itt meleg van, minek az? :) Meg aztán valahogy a majmokat is megtanították, hogy jobb, ha nem mennek a kaptár közelébe. Szóval láttunk itt egy-két érdekes dolgot.

Az élet Hampiban

Itt ismerkedtünk meg Katy-vel is, aki Londonból jött ide, hogy önkénteskedjen. Sajnos a szervezet nevét elfelejtettem, de nem lehet olyan sok Hampiban, úgyhogy elég könnyű lesz megtalálni, ha kell. Katy gyerekekkel dolgozik, mindenfélére tanítja őket. Nagyon jó tapasztalatai és élményei voltak így. Elmesélte, hogy miért csinálja. Szeretett volna segíteni hátrányos helyzetű indiai gyerekeken, de valahogy úgy, hogy nem csak átutal egy bankszámlára pénzt, vagy küld egy segélycsomagot, hanem valami látványosabb, kézzel fogható módon. Itt jött képbe Hampin ez az alapítvány, ahol erre is mód van. Sajnos azonban egy rossz dolgot is mesélt Katy. A helyi önkormányzat arra készül, hogy kilakoltatja a Hampin élő családokat. Mondván hogy ez a történelmi hely a világörökség része, és itt ne éljenek helyiek, hanem legyen ez egy turistáknak fenntartott hely. Ez szerintem úgy marhaság, ahogy van, mert Hampit épp ez teszi varázslatossá, hogy él. Hogy zajlik az élet az utcán, hogy terelik az állatokat, hogy látni az emberek életét egy ilyen gyönyörű helyen. Önmagában is gyönyörű hely, de csak a romok, a folyó, a sziklák és az a kis erdő önmagukban még nem tennék olyan varázslatossá ezt a helyet, amilyen ma.

Katy-t visszakísértük a Ghats-ig, mert mi is arra tartottuk. Amíg Zitával beszélgettek, én szépen lemaradoztam, és fényképeztem, videóztam ezt-azt. Így találkoztam Amannal is, aki épp egy fán hintázott egy darab kötélen.

A Mango Tree étteremben

Miután elbúcsúztunk Katy-től, átsétáltunk a bazártól nyugatra található, híres-neves étterembe, a Mango Tree Restaurant-ba. Ezt a helyet az útikönyv, Krishna, és mások is ajánlották nekünk, ezért úgy voltunk vele, hogy legalább megnézzük, aztán ha drága, akkor max. sétáltunk egyet, de legalább láttuk. Már az oda útért megérte. Először néhány hatalmas mangófa, majd egy idősebb, magas fákkal teli banánültetvény mellett vitt az ösvényünk az étterem felé. Amikor pedig megérkeztünk, kiderült, hogy nem is olyan drága. Étteremben eddig sehol nem kellett levennünk a cipőt (vagyis a papucsot, mert már rég csak abban nyomjuk) a bejáratnál, de itt igen. Az étterem külső részén kaptunk már csak helyet, ahol keskeny teraszokon lehetett helyet foglalni a domboldalban. Az alattunk lévők egy terasszal lejjebb, alattunk ettek. Ha valami leesett volna az asztalunkról, egyenesen a fejükre esik. Az asztalok itt alacsonyak voltak, és székek nem voltak, a földre fektetett gyékényeken ültünk. Az étel nem volt rossz, de kis adagok voltak, és így viszont már kicsit sajnáltam rájuk ennyi pénzt. Összességében azért jó élmény volt, mert a kilátás nagyszerű volt, és megismerkedtünk Lucine-al, egy brazil hölggyel, aki szintén önkénteskedik, azonban most félbeszakította, és utazgat néhány hétig. Az egyik fia Dubaiban dolgozik, és nagyon „sikeres”, jól keres, menő állása van, de… épp a napokban említette édesanyjának nem igazán érzi, hogy ettől kiteljesedne, vagy hogy ennek olyan sok értelme lenne. Valami utazásban gondolkodik, akár kerékpárral! :) Erre jöttünk mi, és fél óra beszélgetés után elárultuk Lucine-nak, hogy Budapesttől Delhiig 8000km-t bringáztunk. El is tett kettőt a névjegykártyánkból és megígérte, hogy mesél rólunk a fiának, és majd azt is megírja, hogy végül mit és merre lépett. De Lucine-al nem csak azért volt jó beszélgetni, mert tetszett neki és értékelte amit csinálunk, hanem mert ő is mesélt! :) Sok mindenről, de mi most maradjunk a tárgynál, Hampinál. Elmesélte, hogy az a bizonyos 600 lépcsős templom, amit tegnap annyira kerestünk, kicsit távolabb van, a folyónak a túloldalán. Ha a hajóval átmegyünk, onnan még legalább 3-4 kilométer. A túloldalt is tudunk bérelni kerékpárt, amivel könnyedén leküzdhetjük ezt a távolságot. Ettől aztán rögtön felvillanyozódtunk és le is sétáltuk a folyóhoz ahol a csónak járt a kért part között. A templom meghódításáról ezen a napon le kellett mondanunk, mert az utolsó csónak 6 órakor közlekedett, így nem maradt volna a műveletre már két óránk sem. Viszont láttuk, ahogy motorokat pakolnak arra a kis lélekvesztőre, és ez nagyon durva látvány volt! Csoda, hogy nem süllyedtek el! :) A templomról nem mondtunk le, csak áttettük a túrát következő napra.

Hampiban éjszakázunk

Mivel Murali nem volt otthon, Hospetben csak egy üres lakás várt volna ránk. Ezért meg nem akartunk fél órát buszozni, aztán meg még a hospeti riksásokkal is harcolni. Bár nem így készültünk, de elhatároztuk, hogy itt maradunk Hampiban. Villámgyorsan végigszaladtam három-négy hotelen a turistagettó közepén, és hamar találtam egy 250 rupisat. Takaros kis szoba volt szúnyoghálóval, az udvarról pedig nyílt egy kis zuhanykabin és WC. Se nem tiszta, se nem túl mocskos, nekünk egy éjszakára pont megteszi. Befizettünk hát rá, és az így nyert időből jártunk még egyet. Megvacsoráztunk, majd letusoltunk, aztán eldőltünk. Törülköző nem volt nálunk, de ez nagy bajt nem jelentett, mert meleg volt és elég volt, hogy a kendőinkben megtörölköztünk. Azokban az apró, vékony világos színű kendőkben, amiket amúgy a napos órákban megnedvesítve a fejünkre kötünk, hogy kibírjuk a hőséget anélkül, hogy felforrna az agyvizünk. Fogkefénk, fogkrémünk az volt, szappant pedig találtunk a szálláson. Szóval megvolt mindenünk. El is csodálkoztunk mindezen. Lehet hogy elég lenne csak két kis tarisznyával utazni? :) Amíg ilyen meleg éghajlaton utazik az ember, mindenképpen.

Másnap korán keltünk. Reggeli után megnéztük Lácsmit, a templomelefántot, ahogyan befejezi a fürdőzését a folyóban és méltóságteljesen felcammog a meredek lépcsőkön a munkahelyére, a templomhoz. A hatalmas lábnyomai mentén lesétáltunk a folyópartra, és megvártunk egy csónakot. Ezalatt rengeteg helyit láttunk fürödni a folyóban, mellettünk pedig asszonyok mostak, méghozzá hatalmas szárikat. Ezeket vagy a kövekre terítették ki száradni, vagy ketten megfogták a két végét, és kifeszítették, hogy a szél átjárja, és szárítsa a tarka anyagot. Jó volt ezt látni.

A túloldalt

A csónak fejenként 15 rupiért átvitt minket a túlpartra, ahol már el is kezdtünk kérdezősködni a Monkey Temple után. Merthogy így is hívják a majom isten, Hanuman templomát. Volt, aki két kilométert mondott, volt, aki ötöt… Jobbnak láttuk, ha kibérelünk egy kerékpárt.

Ahogy kiértünk a „főútra”, szuper látvány tárult elénk. Egy széles, zöld mező, valami gabonaféle termett rajta éppen, és sávokban kókusz a fiatal, alacsony pálmafákon. Az összkép fantasztikus volt a háttérben a sziklákkal. Még fel sem ocsudtunk, jött a helyi tömegközlekedési járat, egy traktor, utánfutóján kb. 50 indiaival. Persze integettünk nekik, amitől ők nagyon megvidámodtak. Ha integetett már neked egyszerre 50 mosolygós „harmadik világbeli”, tudod, miről beszélek. Ha ezt Európában megpróbálnánk, legalább a fele banda hülyének nézne, és csak néhányan integetnének vissza. Kivéve persze, ha gyerekekről van szó, tőlük lehet, hogy nagyon hasonló reakciót kapnánk. Na mindegy, ebbe most ne menjünk bele nagyon. Csak arra akartam kilyukadni, hogy vajon miért van ez? Lehet, hogy belőlünk eltűnt valami, ami belőlük még nem? És ha igen, akkor mikor, hogyan, és miért?

A bicikliket csak fél napra, délután háromig béreltük ki, így elég jutányosan, járgányonként 20-20 rupiért. Ezúttal kicsit jobban kipróbáltam őket, de hiába, egyik nagyobb csotrogány volt, mint a másik, és igazából egyikkel sem voltam elégedett, de próbáltam a legkevesebb hibával rendelkezőt kiválasztani, aztán pedig elfelejteni a hibáikat és csak élvezni a bringázást. A főutca később kanyarogni kezdett, és még mielőtt kiértünk volna a civilizációból, megálltunk egy boltnál. „Five Rupee biscuits please” – ez a varázsszó. Ha rögtön így kéred, nem próbálják a drágát rád sózni, vagy az olcsót eladni drágán. Mondjuk itt lehet hogy ez amúgy se történt volna meg, mert ritka kedves embernek tűnt az eladó. Apró poronty fia ott ült a pulton, miközben ő bonyolította az üzletet. Hát igen, sose lehet elég hamar elkezdeni kitanulni a családi mesterséget. Na meg talán jó marketing is a gyerekkel a boltban, bár azt kétlem, hogy emiatt lett volna ott a gyerek, egyszerűen csak vigyázott rá az apja. Itt nincsenek olyan komoly, szigorú szabályok, mint nyugaton, rengeteg gyereket láttunk dolgozni mindenfelé, vagy árulni. Ez persze sok tekintetben nem túl jó dolog, hisz „a gyereknek iskolában a helye”.

Meglepetés az örömbringázás közben

Néhány kisebb lejtő és egy-két kanyar után kiértünk egy nyitottabb részre, ahol egy kisebb tavacska és egy ókori vízvezetékre emlékeztető kőépítmény mellett felkanyarodtunk a főútra. Na innentől aztán végkép csodaszép helyeken tekertünk, az egész már-már paradicsomi volt. Az úton volt aszfalt, viszont forgalom alig, azt is főképpen motorral közlekedő turisták alkották. Körben pálma- és mindenféle más fák, a távolban elképesztő sziklák egymás hegyén-hátán, a zöldellő földeken pedig néhol egy-két ember jár, dolgozik. Néhány kilométert haladtunk ebben a látványban, és közben teljesen feltöltődtünk. Ha valaki elmeséli nekünk ezt a helyet, nem hisszük el. Tényleg minden úgy nézett ki, mint ahogy azt egy már-már irrealisztikusan szép álomban elképzelnénk. Örömujjongtunk is rendesen, a fényképező pedig szinte minden percben rögzített valamit.

Aztán egyszer csak egy faluba értünk. Előttünk gyerekek és felnőttek egy kisebb tömegbe verődbe vidámkodtak valamin, de nagyon. Mire megértettük, miről van szó, már túl közel voltunk. Színesek voltak. A színek pedig ismerősek voltak nekünk. Holi fesztiváloztak! Amilyen hangosan, komolyan és figyelemfelkeltően csak bírtuk, felhívtuk rá a figyelmüket, hogy mi nem, nem és nem kérünk a holiból, nem szeretnénk festékesek lenni, és minket hagyjanak ebből ki. Hát nem hagytak ki. Kaptam egy hatalmas rózsaszín fröccsöt. Előttem a szatyor a kormányon és a felsőtestem, a fejemmel együtt és a kezem is olyan lett, benne a fényképezőgéppel. Ekkor kitörtünk magunkból. Kértük őket ahogy csak bírtuk, de ez kevés volt. Most nem volt vicces a Holi, ezen kívül csak egyetlen egy pólóm van nálam egész Indiára, és a póló alatt az övtáskában az útleveleink vannak, a kezemben pedig a fényképezőgép, ami egyik legnagyobb értékünk. Nem véletlenül kértük őket hangosan, hogy hagyjanak minket ki a bulijukból. De sajnos mikor észrevettük, hogy miről van szó, már túl késő volt. Ezek meg voltak vadulva a játékban, és ilyenkor nem értenek a szóból. Persze aztán egyből megállt az élet, amikor még hangosabban és még mérgesebben kiabáltunk, hogy ezt most meg miért kellett. Egy pillanat alatt szétrombolták az egy perce még oly jókedvünket. Oda voltunk, de nagyon. Letöröltem a kamerát, és félve bekapcsoltam.

Működött, úgy tűnt, kutya baja, bár a hang, amit adott ahogy kibújt az objektív, elég keserves volt, de ez már ilyen hónapok óta. Az övtáska a póló alatt nem kapott annyit, az útlevelek szerencsére benne voltak a vízálló tasakban. Látszott, hogy itt hiába állunk tovább, sokra nem megyünk vele, hát odébb gurultunk. Száz méterrel odébb, egy útszéli kis vegyesboltbódénál megálltunk és vettünk kis tasakos egy rupis mosószert. Zita nekiállt gyorsan kimosni a pólómat a bolt mögötti csatornában, nehogy benne maradjon a festék. Közben próbáltuk a mérgünket és a csalódottságunkat valahogy csillapítani, de ez nagyon nehezen ment. Kérdeztük a boltosokat, hogy mi történik itt, miért most van Holi, amikor az hetekkel ezelőtt volt, amikor mi még Aurangabadban voltunk? Itt most van Holi, jött a válasz. A közeli néhány faluban most (vagy most is) ünneplik a Holit. Hát ez igazán remek, akkor ezután is, és hazafelé menet is retteghetünk. Ahogy elkészültünk, felültünk a bringákra és már épp indultunk volna, amikor szemből jött egy robogós, és fröööccccs! A rohadt életbe! (és még csúnyábbakat is mondtuk, de az nem tűri a blogfelület) Két idióta barom a motorról megint lefröcskölt minket. Zita nadrágja és a felsője, és az én nadrágom is olyan lett. Ráadásul turisták voltak ezek a barmok. Úgy látszik lényegtelen, hogy helyi vagy, vagy sem, az ember hovatartozástól függetlenül képes kontrollálatlan baromállattá válni, ha azt megengedi a környezete. Zita ekkor már bőgött keservesen, oda volt a jókedvünk, pedig pár perccel ezelőtt még olyan szép és tökéletes volt minden. Valahogy, de erőt vettünk magunkon, és levetkőztünk. Zita újra be a patakba, és nekiállt sikálni. Én egy szál alsógatyában dühöngtem. Zitán se volt sokkal több, mert a ruháit mosta. Ezt a boltos nő meglátta, és rögtön kétségbe esett, majd gyorsan hozott egy nagy fehér ruhadarabot, amit Zitára csavartak. Újra kimostunk, és kiteregettünk a biciklikre, amiket beljebb húztunk az úttól. Próbáltuk megkérni a bolt körül ólálkodó helyieket, hogy menjenek előttünk és szóljanak a saját nyelvükön minden előttünk holizónak, hogy hagyjanak minket békén, de nem értették, mit kérünk. Így maradtunk egyedül a bajunkkal. Akárhányszor közeledett valami az úton mi behúzódtunk a bolt fedezékébe. Ez marha jó lesz, ha így rettegve kell megtennünk az utat a Hanuman templom szikladombjának lábáig.

Fel a Monkey Temple-höz!

A ruhák gyorsan száradtak, mi pedig azért is a továbbhaladás mellett döntöttünk. Gyorsan és gond nélkül megérkeztünk a lépcső aljára. Valóban ez volt az a sziklarakás, amit két napja a távolból láttunk. Most itt álltunk a világos lépcsősor alján, közvetlen előttünk kanyargott felfelé a sziklák között. Lekötöttük a bringákat egy fa mellett, és elzúgolódtuk magunkat még néhány embernek. Egy riksás kérdezte, hogy tart-e még a holi, merthogy menne taxizni, de ha még meg vannak vadulva az emberek, akkor nem mer. Mondtuk neki, hogy várjon még egy kicsit. Szemben az árnyékban két borostás arc ült, mögöttük egy fiatal boci legelt. Megengedték, hogy lefényképezzem őket. A képről le sem lehetne tagadni, hogy Indiában készült. A lépcső hosszú volt és kanyargós, de jól haladtunk rajta. Majmok csordája folyamatosan ugrált körülöttünk, ők nem nagyon használták a lépcsőt, esetleg csak egy-egy rövidebb szakaszra a korlátját. Ahogy feljebb értünk úgy tárult elénk egyre szebb és szebb kilátás a hátunk mögött lévő tájról. Fent az utolsó egyharmadánál a lépcsőnek már végre találtunk árnyékot, itt már megpihenhettünk. Nem egy helyen szűken a sziklák között vagy alatt vitt a lépcső, volt hogy erősen hajolgatni kellett, hogy átférjünk.

Fent egy aprócska templomot találtunk, tele élettel. Imádkozó emberekkel, szentéllyel, éneklő, doboló népekkel, szent fával, és még egy csomó minden mással, amiről azt se tudjuk, hogy pontosan micsoda. :) De egy kis videót azért készítettem:

Na és persze megannyi panoráma képet, és a zoom segítségével kisebb tájrészekről is egy-két képet. A kilátás fenomenális volt innen. Látszott a folyó, a sziklahalmok, a közelben pedig rengeteg pálmaliget, zöldellő mező, és a kanyargó országút, amin jöttünk. A templom mellett volt egy kis lebetonozott teraszos rész, aminek a sarkában ételt osztottak, de ki lehetett menni a sziklahalmok legtetejére is. Ezek hatalmas kődarabok voltak, köztük nem egyszer sok méter mély, keskeny szakadékokkal. Ezeket kisebb sziklákkal, kövekkel betömték egy-egy sávban, így létrehozva a biztonságos átjárókat a hatalmas kőtömbök között. Nekem nagy élmény volt az ezek tetején való mászkálás, és róluk látható fantasztikus kilátás. Mindketten úgy éreztük Zitával, hogy nem bírunk betelni a hellyel. Mert ennek is megvolt a maga varázsa, amitől egész szépen sikerült elfelejteni a holis balesetet.

Lefelé persze gyorsabban és könnyebben leértünk. Útközben benéztünk egy sziklalakáshoz. Kb. félúton volt egy kis kijárat a lépcsőből, ami egy peremre vezetett minket. Itt volt egy kis szentély, és egy részén fehérre volt festve a hegy, egy ajtót is találtunk benne. Természetesen Zita találta meg ezt a helyet, ki más! :) Lent a bringáknál még ittunk egy-egy üveges üdítőt, amit rögtön meg is bántunk. Méghozzá azért, mert volt kókuszdió is! Annál természetesebb, fenntarthatóbb, egészségesebb innivalót nem is találnánk. És talán még egy árban is lett volna az üdítővel. Az üdítőknél egyébként mindig figyelünk, hogy csak üvegeset vegyünk, de szerintem ez még oly kevés… Vagy le kéne állni velük teljesen, vagy át kéne állni valami másra.

Hazafelé még ugyan duzzogtunk egy kicsit a holi miatt, de határozottan nagyon jó volt a kedvünk, és újabb támadás sem ért minket, így az is maradt. :)

Visszaérve a civilizációba az egyik motoros képében ismerőst fedeztem fel. Lucine-al és egy újdonsült barátjával, egy francia lánnyal futottunk össze. Mivel ők is épp ebédelni készültek, ezért miután visszaadtuk a bringákat, összeverődtünk és együtt ebédeltünk egy kellemes kis helyen. Még Murali mesélte nekünk, hogy ha lakni, vagy enni akarunk Hampin, akkor ezt, a Hampi Bazaarral átellenes oldalát kell választanunk a folyónak, hogy jól járjunk. És valóban, ez eszünkbe juthatott volna még tegnap délután, mert itt őrült jó kis szálláshelyek és éttermek vannak. Persze ez most már mindegy, majd legközelebb! :) Mert ha van olyan hely Indiában, ahová érdemes visszatérni, akkor akkor Hampi mindenképpen az! Remélem megmarad továbbra is ilyennek, amilyen, mert így csodálatos! Ha terveztek ide jönni, és bőven vagytok idővel, Hampira simán számolhattok egy hetet. :) Nekünk eddig messze a legkedvencebb helyünk Indiában. Hampiba visszavágyunk. Még leírni is öröm volt az itteni élményeinket, mert közben kicsit újra Hampin voltam. Nekem személy szerint sem rossz ez a blogolás, mert amíg írok, és a képeket válogatom, méretezem, rakosgatom, addig akarva, akaratlanul is újra átélem az élményeket kicsit. És ezek aztán tényleg érdemesek rá. Najó, talán a holit szívesen kihagytam volna. Na de hát ez India, ne várjuk el tőle, hogy egész napokon át makulátlan és nehézségek nélküli élményeket nyújtson. Ha ilyen történne, az nem is igazi India lenne! :)